Lelkesedésemnek a napokban várandósságom határt szab, nem véletlen hívják ezt az állapotot többek között terhességnek is. Nem panaszkodni akarok, hiszen egy kis élet fejlődik bennem, amit csodálatos élmény átélni, de így a célegyenesben nem épp sétagalopp a dolog... Fáj, viszket, húzódik, vizesedik, keményedik... sorolhatnám még. Ugyanakkor sokkal nehezebben viselem, hogy egyre nehezebb koncentrálnom, egyre nehezebb felvennem a pörgős mindennapok fonalát, könnyen fáradok, pihenni, tétlenkedni kell. Mindenki sürög-forog körülöttem, kiszolgálnak, megcsinálnak helyettem dolgokat, készülnek a babára. Lehet sokan bolondnak néznek, de én ezt nem élvezem, igaz fizikai értelemben jólesik a pihenés.
Mindezek ellenére próbálom hasznosan eltölteni az időt, elsősorban olvasással. Sajnos igen hamar alvás a vége a dolognak. Esténként/éjszakánként sokszor ezért olvasok, hogy valamennyire mély alvással tölthessem el a két pipi közötti másfél, két órát. Napközben inkább magáért az olvasás élményéért olvasnék, de többnyire az a vége, hogy nappal pihenem ki az éjszaka fáradalmait. Legyen akármilyen jó a választott olvasmány, egyre megerőltetőbb nem csak látni a betűket, hanem el is olvasni őket.
Jelenleg Molnár Gábor Jaguárorszában című könyvét olvasom, 1968-as kiadás. Nemrégiben elhunyt nagypapám könyvei között találtam. Nagypapám agrármérnök volt, sokat vadászott. Nagyon sok útikönyv maradt ránk, a világ minden táját megjárt felfedezők, vadászok, kalandorok tollából. Önmagamhoz hívem a Jaguárországban című könyvet választottam, lévén nagyon szeretem a macskákat. Elsősorban kíváncsiságból választottam ezt a könyvet, érdekelt, hogy milyen könyveket olvasott nagypapám, továbbá ilyen jellegű könyvet még nem olvastam, kíváncsi voltam a műfajra. Eléggé szkeptikus voltam.
Pozitívan csalódtam! Nem is gondoltam volna, hogy egy brazil esőerdőben élő magyar felfedező és vadász ilyen szépen és élvezetesen tud írni. Mindezen felül a könyv minden sorát áthatja maga az életérzés, hogy milyen is az élet az esőerdőben, amit a szerző rendkívül élvez. Többször is említi könyvében, hogy a naplóírás unalom- és magányűzés mellett lehetőség arra, hogy újra átélje a nap legizgalmasabb, legszebb pillanatait, a vadászat, felfedezés élményét. Mindezt választékos stílusban írja le az író. Az esőerdőben. Sokszor az eső elől pálmalevelek alá bújva. Vagy egy keményen átdolgozott nap után.
A mai magyar írók többsége elbújhat mögötte. És nemcsak a magyar, hanem a legtöbb író a világon. Egyszerűen silány színvonalon írnak. Mintha újságot olvasnék. Semmi stílus. Csak tényszerűen leírja a történteket. Vagy valami közhelyes limonádé születik (Eper reggelire... már a címe elrettent attól, hogy pénzt és időt pazaroljak rá). A magyar celebeknek tulajdonképpen munkaköri kötelessége kiadni legalább egy könyvet. Egyet nem olvastam el, de maga a gondolat rémisztő, miről szólhatnak. Nyilván van kivétel, de az a könyv jól el van dugva valahol a polcokon és nem vigyorog a szerző a BKV járatain...
De ne csak a magyar "írókat" szapuljam. A new york times bestseller lista szintén arra hívja fel a figyelmet, hogy nehogy elolvasd! Ha esetlegesen van egy jó ötlet, egy jó történet, azt nem tudja befejezni az író, mert vagy az olvasóra szeretné bízni a döntést de ócska, hatásvadász módon, vagy fenn akarja tartani a lehetőséget a 10-12 kötetes folytatásnak, ha netalán kasszasiker lenne a sztori. Szintén semmi stílus, csak egy jó ötlet. Szintén vannak kivételek, Murakami Haruki könyveit kifejezetten szeretem.
Számomra az igényes, értékes könyv elengedhetetlen "kelléke" a jó és egyedi stílus. A Jane Austin regényeket nem a történet miatt olvasom első sorban (mindig házasság a vége), hanem a stílus miatt. A Mikszáth regények esetében sem rágom tövig a körmeimet, mégis imádom olvasni a műveit. De lehet, csak én vagyok válogatós....
